~ Összeomlás

Igen jól látjátok itt egy új rész amit még jó pár fog követni!!! Remélem tetszeni fog nektek és vagytok elég türelmesek, hogy kivárjátok a történet folytatásat! Jó szórakozást!


(Raina szemszög)

Csipogás. Együtemű, folyamatos csipogás ami kezd baromira idegesíteni. Lassan nyitom ki szemem, de még így is nagyon bántja a szobába beszűrődő fény. Oldalra fordítom fejem és felkészülök az elém táruló látványra, Rossra, de senki nem ül a mellettem lévő széken, senki sincs rajtam kívül a szobában. Nagy levegőt veszek és ismét lehunyom szemeim. Talán ez csak egy nagyon valóságosnak tűnő álom és mikor újból felèbredek Ross itt lesz mellettem és ragyogó arccal fog rám nézni miközben azt suttogja "minden rendben lesz". Mert így lesz...ugye minden rendben lesz?

Sehol sincs és senki nem mond róla semmit sem. Akárhányszor megemlítem mindig másra terelik a szót és úgy tesznek mintha meg sem hallottak volna. Mi a jó büdös franc folyik itt? Hol van a leendő férjem?
-Miért nem mond róla senki semmit? - fordulok Riker felé aki már órák óta a telefonját bújja.
-Találtam egy csúcs új appot, aminek köszö....
-Mond csak mi bajotok van? - kiáltok fel és ülő helyzetbe verekszem magam.
-Mire gondolsz? - nem néz rám...kurvára nem néz rám ami azt jelenti eltitkol valamit előlem.
-Tudod mire gondolok és esküszöm nagyon megbánod ha nem mondod el mi folyik itt! - mikor rám emelte tekintetét már tudtam, tudtam, hogy baj van. -Úr isten - kaptam szám elé. -Ugye nem esett baja?
-Raina ezt talán nem nekem kellene elmondanom. Várjuk meg Rydelt ő többet tud erről az egészről, vele beszélt utóljára.
-Utóljára? - teljesen összezavarodtam. Mi az, hogy utóljára? Hol van Ross? Miért nem beszél a testvéreivel? Miért...
-Hagyd abba Raina - tette kezét kezemre Riker ezzel belémfojtva a szót. -Nem szabad felzaklatnod magad, ezért sem mondtuk el mi történt vagyis - egy percre elhallgatott majd egy nagy sóhaj után folytatta. -Elment, elutazott. Nem tudjuk hová. Miután az orvosok közölték vele, hogy, hogy vagy a műtét után, összeomlott, majd felkelt és kirohant a kórházból. Senki nem tudta hová ment. Aztán pár nap múlva egy ismeretlen számról hívták Rydelt. Ross volt és egy nyilvános telefonfülkéből hívta, hogy elmondja jól van, de szüksége van egy kis magányra, hogy átgondolja a dolgokat.
-Mi a fasz? - löktem el kezét kezemről és talpra álltam. -Nem hagyna itt, ő soha nem tenne ilyet. Nézd - emeltem fel kezem és a ujjamon lévő gyűrűre mutattam. -Ez a bizonyíték arra, hogy soha nem hagyna magamra. -éreztem, hogy kezd kicsúszni alólam a talaj. Semmit sem értettem. Miért ment el Ross?  -Mit mondtak neki az orvosok? Gondolom közölték vele, hogy jól sikerült a műtét, meg valami olyasmit is elkaptam a beszélgetésekből, hogy orvosi csoda vagyok. Emiatt borult ki? - le kellett ülnöm. Pánik fogott el. Mi van ha megunta, hogy ennyi baj van velem? Ha nem akart egy beteg lányt elvenni és vele leélni az életét?
-Raina ezt tényleg nem nekem kellene elmondanom - láttam rajtam hogy szenved ettől a beszélgetéstől, de nem érdekelt.
-Mond el - szólaltam meg nyugodtan, de mikor fél perc múlva sem kaptam választ fel ment bennem a pumpa. -Mond el a kurva életbe is! - torkom szakadtából üvöltöttem. Riker ilyedt képe mellett egy másik kissé dühös női arc jelent meg.
-Kérem halkabban ha lehetne. Nem csak önök vannak a kórházban - kedvem lett volna megmutatni mennyire leszarom mennyien vannak a kórházban, de mikor tekintetem találkozott Rikerével, meggondoltam magam és megvártam míg elmegy a nővér. Percekig csendben ültünk, mire erőt vett magán és egy lépéssel közelebb jött. Óvatosan vállamra csúsztatta kezeit és még óvatosabban magához húzott.
-Elvetéltél. Raina, terhes voltál, de elvetéltél...



A napok egybefolytak miután hazaengedtek a kózházból. Szobámat csak akkor hagytam el, mikor a mosdóba mentem vagy zuhanyozni. Az evés mint tevékenység nem szerepelt a napirendemben, de a hányás akármilyen gusztustalan is, igen.
Szenvedek, gyötrődöm, értetlenkedem. Még mindig nem fogtam fel, hogy az aki azt ígérte sosem hagy el pont egy ilyen helyzetben hagy cserben. Miért menekült el? Azt gondoltam ezt is átvészeljük együtt, pont úgy mint az eddigi szarságokat. Mindig mindent megoldottunk, most még is úgy érzem összeroppanok a vállamon lévő súlytól amit egyedül kell cipelnem. Nem akarok és nem is kellene egyedül megbírkóznom ezzel az egésszel. Az eljegyzési gyűrűmre pillantok ami immár az éjjeli szekrényemen nyugszik. Már a kórházban levettem és vakon eldobtam a szobában, de Rocky fáradhatatlanul addig kereste amíg meg nem találta. Még most is hallom szavait fejemben mikor markomba nyomta a gyémánt berakásos ékszert, "ne hagyd el őt, ne mondj le róla kérlek, te vagy a legjobb dolog ami eddig történt vele". Soha nem mondtam le róla, de ő rólam igen.

-Örülök, hogy végre letoltad a segged az emeletről - Rydel szokásosan mosolyogva üdvözölt a tűzhely mellől. Szóval ő főzött apára amíg én begubóztam, hát jó tudni, hogy valaki foglalkozik vele, ha már én nem tudok.
-Ne örülj csak egy pohárért jöttem le - fintorogtam és a szekrényhez csoszogtam.
-Tegnap felhívott - ledermedtem, kezem a levegőben megállt. -Tudni akarta, hogy vagy - a lány felé fordultam, de megszólalni képtelen voltam.
-És mit mondtál neki? - szinte suttogtam és éreztem, szemeim könnyel telnek meg.
-Az igazat - rántott vállat és a konyhaasztalra tett egy rántottával és baconnel teli tányért. -Azt, hogy szarul vagy, ki sem mozdulsz a szobádból és semmit nem eszel - az ételre pillantottam majd vissza Rydelre aki vigyorogva figyelt. -Ő adott ultimátumot hogy meg kell etetnem téged és hát - mutatott az asztalra. -Remélem elég lesz.
-Nem vagyok éhes.
-Én azt leszarom, de ezt akkor is belédtömöm. Nem vagyok hajlandó végignézni ahogy éhenhalsz - ismét az ételre pillantottam, de hányinger fogott el a látványától is. -Rocky és a többiek már régen benyomták volna és a régi Raina is.
-Pontosan! - csattantam fel. -A hangsúly a régin van! Talán a régi Raina megette volna, talán a régi Raina nem így viselkedne! De az a helyzet, hogy a régi Raina meghalt, halott és azóta amióta egy barom kitépte a szívét és elment vele a jó büdös francba! - nem vártam meg míg válaszol. Feltrappoltam a szobámba és visszamásztam ágyamba, magamra húztam takaróm és elrejtőztem a világ elől. Csessze meg a régi Raina.

Zene. Valahol szól a zene, de az nem lehet, hogy a földszintről, onnan nem hallatszik fel ennyire. Felemeltem fejem és körülnéztem a helységben. Minden sötétségbe burkolózott kivéve egy tárgyat, a telefonom az asztalomon fénylett és eszeveszettül játszotta egyik kedvenc dalom. Mire odaértem elhallgatott, de újra elkezdte ahogy kezembe vettem. A kijelzőn nagy betűkkel villogott ismeretlen. A szívem zakatolni kezdett a gyomrom görcsbe rándult. Éreztem, hogy sírás fojtogat, de annak ellenére, hogy megfordult a fejemben kinyomom még is felvettem. Nem szólaltam meg, pont úgy mint a vonal másik oldalán lévő személy sem. Próbáltam, én annyira próbáltam visszatartani könnyeim, de mikor meghallottam az ismerős, számomra a világot jelentő hangot eltört a mécses és hangosan zokogni kezdtem. Vártam, hogy azt mondja minden rendben lesz, hogy nyugodjak meg, hogy hamarosan visszajön és minden ugyan olyan lesz mint ezelőtt, de nem ezt mondta és bennem egy világ omlott össze.
-Annyira sajnálom - szólalt meg halkan. Válaszolni akartam, szóval tartani, hogy minnél tovább halljam a hangját, de mire szóra nyitottam a számat már megszakította a hívást. Egyszerűen letette.

~ A jó hír, nem mindig jó

(Ross szemszög)

Minden olyan...olyan hirtelen történt. Az egyik percben még mosolyogva főzött a konyhában, a másikban pedig a földön feküdt mozdulatlanul...

-Hogy van? - léptem a szobából kijövő orvos elé.
-Családtag? - húzta össze szemöldökét és alaposan végigmért.
-A férje vagyok - sziszegtem.
-A kisasszony neve előtt nem áll Mrs. megszólítás - nézte meg a kórlapot és már indult volna mikor megfogtam köpenye ujj részét és visszarántottam.
-A férje vagyok, és kurvára nem érdekel, hogy nincs Mrs. a neve előtt. Csak annyit kértem, hogy mondjon valamit az állapotáról! - hangom egyre emelkedett, míg végül az utolsó mondatot szinte ordítottam. Az orvos megrémülve rántotta ki karját kezeim közül és zavartan nézett a minket bámuló emberekre.
-Az állapota kritikus, de stabil - szedte össze magát. -Ez a végső stádium, de egyenlőre nem tudjuk, hogy a rák okozta-e a rosszullétet.
-Még is mi más okozta volna? - értetlenkedtem.
-Nem tudjuk, de az a valami talán halálos is lehet...

(Raina szemszög)

Élek...vagyis azt hiszem. Hangokat hallok, és szagokat érzek. Érzem, ahogy beáramlik a hideg levegő, mikor kinyitják az ajtót vagy az ablakot. Mikor egy-egy nővér elmegy mellettem, és mikor az orvosok körülállnak. Érzem őket, de látni nem látom. A végtagjaim nehezek, a fejem lüktet, az oldalamba éles fájdalom hasít mikor levegőt veszek, és a súly ami a mellkasomra nehezedik szinte már kibírhatatlan.
-Elmondtad nekik? - ez Rydel hangja, itt vannak. Próbálom kinyitni a szemem, de nem sikerül...ismét nem sikerül.
-Igen, és borzalmas volt látni az arcukat - fojtott sírást hallok, Ross az. Ross itt van mellettem. Minden erőmet összeszedem és próbálom megmozdítani a karom, de nem, egyszerűen nem megy.
-Mit vártál? - szólalt meg ismét Rydel.
-Semmi jót - valami meleget érzek a kezem alatt, Ross az, érzem a tenyere érdességén.

-Kérlek kelj fel. Raina kérlek, kérlek, kérlek nyisd ki a szemed - próbálom, annyira szeretném, de nem tudom...

(Ross szemszög)

-Talán haza kellene már menned - ült le mellém anya, és kezét a combomra tette. -Ha bármi változás történik azonnal felhívunk.
-Nem akarok haza menni. Miért nem értitek meg, hogy itt akarok vele lenni? - csattantam fel.
-Higgadj le - szólalt meg félig lecsukott szemekkel Riker.
-Te meg fogd be!
-Szerintem mind ketten, hallgassatok el. Ez egy kórház a rohadt életbe is - Rydel felé fordultam. Szemei alatt hatalmas karikák éktelenkedtek, haja kócosan tornyosult a feje tetejére és ruhája olyan gyűrött volt, mintha egy kutya szájából húzta volna ki. Mindenki olyan fáradt már, nem vallják be, de látom rajtuk. Alig állnak a lábukon és egy-egy pislogásuk is majdnem húsz másodperc.
-Srácok mennyetek haza - sóhajtottam nagyot és visszaültem anya mellé. -Én itt maradok, de ti mennyetek haza. Légyszíves - fordultam feléjük.
-Te hol fogsz aludni? - nézett fel tenyeréből Rocky.
-Van a szobában egy fotel, abban majd elszundítok - rántottam vállat.

Tíz perc múlva már egyedül ülök a kihalt folyosón, aminek csöndjét egy-egy nővér gyér nevetése szakít meg. Úgy látszik van aki élvezi az éjszakai műszakot. Bementem Raina szobájába és a sötétben nagy nehezen kitapogattam az aprócska fotelt. Még kényelmetlenebb volt mint gondoltam, de ezen gondolatok mind elszálltak mikor az ágyon fekvő lányra néztem. Megint itt vagyunk. Nem is volt olyan régen, mikor pont ugyan így virrasztottam a kórházi ágya mellett, abban reménykedve, hogy egyszer csak kinyitja a szemét és minden helyreáll. De mintha az élet csúfos játékoz űzne velünk, és sohasem hagyná, hogy egyszer minden nehézségek nélkül boldogok legyünk.

Az utóbbi napok szinte összefolynak. Teljesen elvesztettem az időérzékem, nem tudom mikor van nappal és mikor este. Az orvosok felváltva járnak-kelnek a szobában, de egyiktől sem kapok választ a kérdésemre "Rendbe fog jönni?".

-A kisasszonyt most elvisszük egy alaposabb kivizsgálásra - lépett mellém egy fiatal, szőke hajú doktornő. Alig lehetett harminc éves, fekete vastagkeretes szemüveget viselt, és köpenye mellrészen kissé lentebb volt mint a többi orvosnak. -A nap végén visszakapja - kacsintott rám amitől egy percre kirázott a hideg. Ez most komoly? A feleségem az életéért küzd, és az egyik orvos aki ezt nagyon jól tudja flörtöl velem?
-Miért mindig neked jutnak a legjobb csajok? - tette kezét vállamra Riker. -Ez a nő ott erős ahol kell - mutatott mellkasára és kajánul vigyorgott.
-Rohadtul nem vagyok kíváncsi a perverz képzeleteidre - ráztam le kezét magamról. -Amúgy is ez a nő még hozzád is túl öreg.
-Talán anyakomplexusom van - húzta el száját és napok óta most először nevettem el magam, úgy Isten igazából.
-Hogy nézek ezek után anyára?
-Basszus - röhögött fel bátyám is. -Hé...-fordított maga felé. -Tudom, hogy szar ez az egész helyzet, de nem viselkednék így ha nem Raina-ról lenne szó. Olyan szívós mint öt katona együtt véve és tudom, hiszem, hogy ezt is túléli, pont ugyan úgy mint azt az autóbalesetet - annyi érzelem kavargott bennem, hogy nem tudtam megszólalni csak testvérem nyakába borultam és férfiasnak nem mondható módon megöleltem. Igaz, hogy néha egy faszként viselkedik, de azt tudja, hogyan öntsön lelket az emberbe.

(Raina szemszög)

-Először röntgenezzék meg a koponyáját, majd a mellkasát - nem tudom hol vagyok, de azt igen, hogy sokan vesznek körül. Valaki a hajamnál matat, valaki pedig a kórházi ruhámat kötözi ki. -Tolják be a gépbe - hogy mibe? Kezd rohadtul idegesíteni, hogy semmit sem látok, de mikor fájdalom hasít a hasamba minden gondolat kiszáll a fejemből. Egyszerre szorító és nyomó érzés kerít hatalmába, mintha valami ki akarna jönni belőlem. -Doktor úr! - kiált fel az egyik nővér. Valami meleg folyik végig a lábamon és a fájdalom egyre kibírhatatlanabb lesz. Most fogok meghalni?
-Műtő! - ordítja egy mély férfi hang. Egyre nehezebb ébren maradnom, a szenvedés elveszi az összes erőmet. A hangok egyre távolibbnak tűnnek, míg végül teljesen elhallgatnak és nem marad más csak a sötétség és a csend.

(Ross szemszög)

-Már nyolc óra van, nem lehet, hogy még nincsenek kész - idegesen szántottam végig hajamon és a falhoz dőltem.
-Talán másik szobába vitték - szólt Rydel, de ezt a feltevést azonnal elvetettük, hisz csak szóltak volna ha áthelyezik.
-Ebbe bele fogok őrülni - Raina apja most először szólalt meg mióta reggel megérkezett, ami azt jelenti egy egész napon keresztül nem szólt hozzánk, de ez a hallgatás legfőképpen nekem szólt. Haragszik rám, amit meg is értek. Teljesen kezelhetetlenül viselkedett mikor közöltem a családdal, hogy Raina rákos. Nem hibáztatom kiborulásáért. Pontosan ugyan azt tettem én is, amikor elolvastam Raina naplóját, amiben részletesen beszámolt a tüneteiről. És tudom, hogy mi bántja a legjobban, engem is az, hogy nem tudjuk megállítani annak az embernek a szenvedését akit a legjobban szeretünk.

Az órák csak teltek, a kórház kezdett üresedni, csak mi maradtunk a folyosón. Apáék hazamentek, mikor Rydel állva elaludt, így Rocky, Riker, Raina apja és én maradtam csak a családból.
-Raina Wods családtagjai? - Isteni csoda, hogy így negyed egy felé megjelenik egy rohadt orvos, gondoltam magamban, miközben bólintottam.
-Hogy van? - kelt fel Mr. Wods.
-Egy nemvárt hírt kell közölnöm önökkel, de legfőképpen önnel - fordult felém a doktor. -Elképesztő ami történt, talán ezt nevezik csodának - értetlen tekintetünk láttán elmosolyodott és folytatta. -A rák ami a kisasszony szervezetében található, hirtelen, és a hirtelen alatt heteket értek, zsugorodni kezdett. Nem tudjuk, hogy ez a változás a gyógyszereknek köszönhető, vagy a hölgy szervezetének, de minden esetre nem rosszindulatú rákról beszélünk ezentúl - ledöbbenve álltuk egymás mellett és szinte ittuk magunkba az előttünk álló férfi szavait. Még mielőtt megszólalhattam volna, az orvos arcáról lefagyott a mosoly és helyébe vonallá keskenyedett ajkak kerültek. -Viszont van egy rossz hírem is - sóhajtott nagyot, és éreztem mint ugrik szívem a torkomba. -Ms. Wods, elvetélt - egy szempillantás alatt tapintható lett a feszültség. Három szempár szegeződött rám, és az egyik közülük ha szemmel lehetséges lenne ölni, már el is temetett volna. Raina apja ökölbe szorította kezeit és egy lépéssel közelebb jött hozzám.
-Te teherbe ejtetted a lányom? - szűrte fogai közt a szavakat és még közelebb merészkedett. -Te kurvára teherbe ejtetted a lányom! - üvöltött rám és erősen a falnak lökött. Bátyáim azonnal közénk álltak, de az orvosnak is segíteni kellett megfékezni a tomboló apát. -Hogy a faszba merted? Hisz még szinte gyerekek vagytok - hunyta le szemeit és kirántotta magát a fiúk fogásából. -Majdnem megölted, te rohadék! - lökött ismét meg, de nem is a fallal való találkozás fájt, hanem az amit mondott. Lecsúsztam a padlóra, mellkasomhoz húztam térdeim és éreztem mint uralkodik el rajtam a pánik.

Majdnem megölted, te rohadék...

Majdnem megölted, te rohadék...

Majdnem megölted, te rohadék...

Majdnem megöltem Rainat, majdnem megöltem a feleségem...


Folytatás hamarosan... xx

~ Közlemény!

Nem rész....igen tudom most elküldhettek az a jó büdös francba is!! Megértem! DE.......

• JÖVŐHÉTEN ÚJ RÉSZ KERÜL FEL A BLOGRA!
• VALÓSZÍNŰLEG FOLYTATNI FOGOM, AMI AZT JELENTI NEM BEFEJEZŐ RÉSZT KELL OLVASNOTOK HANEM EGY ÚJ "KEZDET" JELLEGŰT.
• SZERETNÉM HA KOMIBAN MEGÍRNÁTOK MIT AKARTOK LÁTNI A FOLYTATÁSBAN, IGAZ AZ ÚJ RÉSZ MÁR KÉSZEN VAN, DE AKKOR IS TUDNI SZERETNÉM A TI ELKÉPZELÉSETEKET.
• Nem kerültem alkotói válságba, rengetek ötletem van új blogokhoz és meglévő sztorikhoz egyaránt, viszont időm egyáltalán nincsen, és különösen ebbe a blogba rengeteg órát felölelő részeket szoktam hozni, mivel nem csapok csak úgy össze egy bejegyzést "olyan régen írtam már, nesztek itt van" címszóval. 

Jók legyetek, hamarosan újra köszönhetitek Rainat és Rosst. 

~ Nem fogsz meghalni, élni fogsz...

Sziasztok! Itt is az új rész! Jó szórakozást! 


-Minden rendben? - ölelt magához Ross a sötétében.
-Azt hiszem - töröltem le csordogáló könnyeim.
-Kérlek ne sírj - simított végig kezemen és belepuszilt hajamba. -Minden rendben lesz - suttogta. Olyan jó volt magam mellett tudni. Mikor ő mondja, hogy minden rendben lesz elhiszem, pedig tudom, hogy soha semmi nem lesz már rendben. Reggel a szokottnál is csendesebb voltam ahogyan Ross is. Szótlanul öltözött fel és miután magára kapta ruháit leült velem szembe az ágyra. Csak néztük egymást anélkül, hogy egy szót is szóltunk volna a másikhoz. Szemeiből viszont egy kisebb regényt ki tudtam olvasni. Értetlenség, szomorúság és gondterheltség sugárzódott belőlük amikről tudtam, hogy mindet én hoztam az életébe. Elöntött a maró bűntudat és elfogott az a semmihez sem hasonlítható érzés, amit legutoljára akkor éreztem mikor Jeremy megfenyegetett. Tudtam, hogy el kell engednem Ross-t és talán legbelül ő is tisztában volt ezzel a ténnyel viszont nem merte kimondani, pont úgy ahogyan én sem. 
-Megnézem anyukádat, hátha tudok neki valamiben segíteni - törtem meg én a hosszú percek óta tartó némaságot.
-Szerintem van elég testvérem akikre számíthat, nem kell le menny - értetlenül néztem rá. Hangja szokatlanul feszült volt, amire nem emlékszem, hogy adtam volna okot.
-Baj van? - simítottam ki arcából egy kósza tincsét.
-Csak szeretnék veled lenni minél többet - puszilt bele tenyerembe majd derekamat átfogva elfektetett az ágyon.
-Ross ha én.. - szakítottam félbe csókunkat.
-Ó Jézusom Raina! - kelt fel felőlem és idegesen az ágyba rúgott. -Elfelejthetnénk egy perce? Egyetlen egy kurva percre? - üvöltött magából kikelve. Megsemmisülve feküdtem az ágyon miközben a plafonra szegeztem tekintetem, abban reménykedve, hogy könnyeim így nem buggyannak ki.
-Sajnos.. - csuklott ez hangom. -Erről nem lehet megfeledkezni - ültem fel és mélyen az előttem, dühtől fújtató szőke szemébe néztem. -Én már elfogadtam, nehezen, de el. Most te jössz - keltem fel és vállamra akasztottam a fotelbe dobott táskám.
-Most meg hová mész? - kérdezte még mindig zaklatottan.
-Haza - mondtam nemes egyszerűséggel. -Ha bármi van hívj - adtam egy puszit szájára és kimentem a szobából.
-Nem maradsz ebédre? - jött velem szembe Stormie.
-Köszönöm, de megbeszéltük ma apával, hogy együtt eszünk - Stormie meglepődve nézett rám. -Amolyan apa lánya nap - erősítettem meg kis történetem. Gyorsan megöleltem és sietősen elhagytam a Lynch házat. Odakinn pokoli hőség uralkodott. Szinte csak a házak udvarán, füstölésig üzemelő öntözők hangja hallatszott az egész utcában. Mikor beléptem a nappaliba sóhajtottam egy nagyot és levetődtem a kanapéra. Az épületet körülvevő fák most megtették hasznukat, hűvös uralkodott az egész lakásban, vagyis a földszinten biztosan.
-Hát te? - lépett mögém apa és levette szemüvegét. -Nem úgy volt, hogy ma Rossal leszel? - húzta össze szemöldökét.
-Volt valami elintézni valója és nem volt kedvem vele tartani - rántottam meg vállam és magamban elmondtam egy imát, hogy apám elhiggye a sztorit és ne kérdezősködjön tovább. 
-Hát én épp indulni készültem - mondta félénken miközben egyik lábáról a másikra állt.
-Apa szerintem pár óra egyedüllétbe még nem halt bele, egy ember sem - mosolyogtam rá biztatóan. -Siess haza és szaladj be egy mekibe - kapcsoltam be a tv-t.
-Sietek és rendben - elzártam a tv-t mikor hallottam szülőm kiállt a garázsból és előhalásztam zsebemből telefonom.
-Van kedved egy kis perverzkedéshez? Egyedül vagyok itthon - szóltam bele azonnal a készülékbe.
-Kivel beszélek? - szemeim elkerekedtek és hirtelen azt sem tudtam mit mondjak. -Halo? - szólt bele bosszúsan MARK a vonal túloldaláról.
-Téves szám - nyögtem be és már ki is nyomtam. Elkönyveltem magamban, hogy ekkorát még soha életemben nem égtem. Komolyan csak én lehetek ilyen szerencsétlen. Most biztosra mentem és kétszer is megnéztem, hogy jó számot hívok-e. Nagy sóhaj hagyta el a számat mikor szöszikém nyugodtan beleszólt a telefonba. Még innen is láttam, vagy inkább tudtam, hogy fülig ér a szája. -Nem jössz át?
-Most mentél el - nevette el magát. -Ennyire hiányzom? - megforgattam szemeim.
-Igen - válaszoltam vigyorogva. -Na? - kérdésemre nem kaptam választ, csak az az idegesítő búgó hang hallatszott. Letette, de miért? Még egy darabig néztem telefonom kijelzőjét, mikor csengettek. Tudtam, hogy ki az ezért az ajtóhoz futottam és mikor kinyitottam nyakába ugrottam. 
-Húha, ilyen fogadtatást bármikor elviselnék - csókolt meg, úgy ahogy talán még soha.
-Unatkoztam, muszáj volt valakit áthívnom - szálltam le róla és összekulcsoltam ujjaink.
-Szóval érezzem megtisztelve magam, hogy nem más hívtál át? - röhögött fel miközben szobám felé kezdett húzni.
-Tudod mennyi jelentkező volt? - kacsintottam rá és megcsókoltam.
-Én elhiszem - túrt bele hajamba és a falnak nyomott.
-Ezt talán a szobában folytassunk - súgtam fülébe mire láthatóan kirázta a hideg. Hirtelen nem éreztem talajt a lábam alatt. Ross felkapott és úgy futott fel velem a lépcsőn. Óvatosan ledobott az ágyra majd fölém hajolt és elkezdett csókolgatni....

Szorosan magához ölelt és suttogott valamit fülembe, de félálomban nem igazán értettem, hogy mit. Megfordultam ölelésében és szorosabban hozzá bújtam.
-Mit mondtál az előbb? - kérdeztem két nagy ásítás közt.
-Nem fontos - piszkálta hajam.
-Hát jó, de nekem muszáj valamit elmondanom - ültem fel miközben magam köré tekertem takaróm. -Véletlenül apukádat hívtam helyetted - kezdtem bele elég ciki történetembe.
-Igen? - kelt fel ő is és kíváncsian méregetett.
-Az van, hogy nem egészen a megszokott "Szia van kedved átjönni" dumával szólítottam meg - nevettem fel kínosan. Ross értetlen arcát látva még jobban elszégyelltem magam.
-Akkor, hogy szóltál bele? - húzta fel szemöldökét.
-Megkérdeztem tőle van-e kedve egy kis perverzkedéshez - Ross szemei elkerekedtek és egy darabig csak némán nézett, majd hátra vágta magát és egy párnát nyomott arcába.
-Ez kész!!!!! - üvöltött és röhögött egyszerre, de úgy mint még soha. Úgy néz ki ez a délután olyan mint még soha tetteket hoz ki belőle. Percekig csak nevetett és én kezdtem unni azt, hogy mennyire jól szórakozik rajtam. -És legalább igent mondott? - nézett rám komolyan, de nem bírta sokáig megint elröhögte magát.
-Na menny a picsába - dobtam meg egy párnával. 
-Tudod, hogy imádlak - ragadta meg karom és magára rántott. Nem volt kellemes érzés rázkódó teste alatt feküdnöm ugyanis ha lelőtték volna sem hagyja abba a kacagást. -Hát te aztán tudsz alakítani - simogatta hajam, amitől szinte azonnal elöntött az álmosság.
-Muszáj valakinek hülyét csinálnia magából - mormogtam. Lehunytam szemeim, de nem aludtam. Gondolkoztam, úgy mindenen. Nem akarom itt hagyni őket, itt akarok lenni velük még sokáig. Elmélkedésem, kíváncsiságom szakította félbe. -Mit mondtál mikor ébredeztem? - Ross meglepődve nézett rám majd arcvonásai megenyhültek és kisöpört szememből egy hajszálat, ami éppenséggel a kezében maradt. -Na ezt inkább hagyd - fogtam le kezét. Mosolyogva megpuszilta homlokom és magához húzott.
-Nem fogsz meghalni, élni fogsz - nem igazán értettem mire gondol. Bizonytalan arcom láttán elmosolyodott és egy nagy levegőt vett. -Azt mondtam mikor ébredeztél, hogy nem fogsz meghalni, élni fogsz...

(egy hét múlva Ross szemszög)

-Némi javulást látunk ami az egészségi állapotát illeti - tudtam, hogy van valami amit nem mond el nekem az orvos.
-Van más milyen állapota is? - kérdeztem kissé ingerülten.
-Ha a lelki állapotát nézzünk...
-Depressziós - jelentettem ki egyszerűen, hisz tudtam vagyis sejtettem.
-Nem komoly depresszióról van szó, de eléggé megnehezíti kezelését a magába fordulása.
-Mit tehetnék? - tettem karba kezeim.
-Igazából ezt a kisasszonynak kell magában lerendeznie, de a nők nagy része így éli meg mikor kihullik a haja vagy a bőre ráncosodni kezd - nagyot nyeltem és elképzeltem magam előtt Rainat. Homlokánál már csak pár kósza hajszál maradt és bőre...bőre olyan mint a nagymamámé. 
-A gyógyszereit bármelyik patikában ki lehet váltani? - álltam fel és elvettem az előttem heverő recepteket.
-Természetesen - bólintott az orvos és erőltetetten elmosolyodott. -Remélem segíteni fognak - utalt az orvosságokra.
-Én is remélem - nyújtottam kezem és miután elfogadta egy férfias kézrázás után elindultam haza. Vagyis Rainaékhoz, de mióta egyre rosszabbul van szinte már ott lakom náluk. És az apja? Az apja még semmit sem tud a betegségéről. Sápadtságát megmagyaráztuk egy megfázással, de ritka haját még mindig hajpánt takarja el.

(Raina szemszög)

-Minden rendben van? - kérdezte apa csukott ajtón keresztül.
-Persze - válaszoltam kissé bizonytalanul.
-De tényleg nem kell semmi? - nagyot sóhajtottam és reménykedtem abba, hogy Ross minél hamarabb visszaér.
-Tényleg, apa jól vagyok - mondtam elcsukló hangon. Nem kérdezett többet, de hallottam ahogy megáll előttünk egy autó. Megkönnyebbülve dőltem hátra és akaratlanul is elmosolyodtam a táskák sokaságával belépő szöszin. -Te nem az orvosnál voltál? - kérdeztem nevetve és megpróbáltam felkelni...nem sikerült.
-Mondtam, hogy ne erőltesd meg magad - "szidott" le és letette elém a zacskókat. -Kaja, kaja, gyógyszerek, kaja, kaja - mutatott végig a csomagokon.
-Miért érzem azt, hogy nem nekem hoztad az enni valót? - bontottam ki a szatyrokat.
-Neked is hoztam - feküdt le mellém és bekapcsolta a tv-t.
-Ross, nézd én megértem, hogy biztonságban akarsz tudni, de nem kéne már hazamenned. Ne értsd félre, nagyszerű, hogy itt vagy, de anyukád gondolom már hiányol - fordultam felé.
-Anya már megszokta, hogy nem vagyok otthon és ha valami fontosat akar akkor átjön, nem vagyunk olyan messze egymástól - tudtam, hogy nem tudom meggyőzni. Elfojtottam mosolyom és közelebb másztam hozzá.
-Biztos nem felejtettél el egyet sem? - kérdeztem cinikusan a gyógyszeres dobozokat számolva. 24 darab, ez sok? Dehogy..
-Azt mondta az orvos, hogy mindre szükséged van - nézett rám egy pillanatra ijedten. -Kérdezhetek valamit? - meglepődve néztem rá és határozottan bólintottam. -Minden rendben van veled? Már mint lelkileg? - ledöbbentem, nem is tudtam mit felelhetnék.
-Igazából - húztam el számat. -Azon kívül, hogy úgy nézek ki mint egy élő halott minden rendben - nevettem fel keserűen és elterültem az ágyon.
-Raina kérlek válaszolj komolyan - támaszkodott meg könyökén és fürkészően nézett.
-Utálom, hogy ilyen csúnya vagyok. utálom, hogy hullik a hajam és a bőröm olyan mint egy száz éves öregasszonyé. Utálom, hogy a világ legjobb pasija a vőlegényem és utálom, hogy így nézek ki mellette - sírtam el magam. Végre kimondhattam mindent ami a szívemet nyomta. 
-Miattam érzed rosszul magad? - szipogott mellettem mire muszáj volt felkelnem.
-Ross te sírsz? - csodálkoztam. -Kérlek, ne - görbült le szám és éreztem, hogy szemeim megtelnek könnyel.
-Én úgy sajnálom - soha nem láttam még ennyire kiborulva. Magából kikelve sírt. Felállt és bement a fürdőszobába. Próbáltam utána menni, de bezárta maga után az ajtót.
-Ross kérlek engedj be - kérleltem, de semmi.
-Írtam Rydelnek egy sm-t - jött ki a fürdőből. -Mindjárt itt van érted - értetlenül meredtem rá. -Elmentek menyasszonyi ruhát nézni és miután hazaértetek mindenkinek, érted mindenkinek elmondjuk mi van veled - tisztában voltam azzal, hogy ez egyszer bekövetkezik, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar.
-Minek a ruha? - eszméltem fel gondolkodásomból.
-Mert holnapután már Mrs. Lynch leszel - mondta nemes egyszerűséggel és kiment a szobából.

~ "Hallgass a szívedre"

Sziasztok! Nincs hozzá fűzni valóm ehhez a részhez. Kissé furcsa érzés volt gépelni ezeket a sorokat, hisz talán a leglehangolóbb rész ez, de ettől függetlenül remélem elnyeri tetszésetek. Jó szórakozást!

"Az élet nem válogat a jó és rossz emberek közt. Ezért történnek velünk néha olyan dolgok amiken elgondolkozunk és feltesszük magunkban költői kérdésünk "ezt vajon mivel érdemeltem ki"?" 

Valami megváltozott. Nem olyan értelemben mint mikor elköltözöl és új környezetbe kerülsz, hanem mikor érzed, hogy valami nem stimmel veled. Szinte láthatatlan, de te érzed, hogy ott van benned. Nem mondod el senkinek, nem akarsz nagy felhajtást csinálni belőle, de muszáj valakivel közölni. Ennek a valakinek nem feltétlenül élő embernek kell lennie......mint például egy napló. Egy egyszerű kis füzet még is mindent amire e pillanatban szükséged van megtud adni egyszóval, meghallgat...

Reggel kómásan vonszoltam magam a fürdőbe. Magamra engedtem a forró vizet és kezembe öntöttem egy kis sampont. Óvatosan kezdtem mosni hajam, miközben a lábam alatt gyűlő hajszálakat néztem. Könnyek szöktek a szemeimben ezért inkább lemostam magamról a fehér habot és elzártam a tust. Magam köré tekertem egy törölközőt és szekrényem elé álltam. Előhalásztam kedvenc fehér pólóm és egy egyszerű csőnadrágot, miután felöltöztem felkötöttem hajam és egy vastag hajpántot tettem a homlokom fölé ami tökéletesen elfedte problémás területeim, majd lementem a földszintre. Apa a konyhapultnak támaszkodva nézett ki a fejéből miközben beleivott a kezében tartott, gőzölgő kávéjába.
-Jó reggelt.-köszöntem és kivettem a hűtőből egy joghurtot.
-Mostanában divat az ilyen fejpánt?-kínosan elnevettem magam majd leültem az ebédlőasztalhoz és gondolkoztam. Gondolkoztam azon, hogy a mai napot hogyan fogom átvészelni és azon, hogy meddig tudom még ezt csinálni, meddig tudom még ezt titkolni. Miután tartalmasnak nem mondható reggelim elfogyasztottam szó nélkül mentem vissza a szobámba és ültem le az ágyra. Az ajtót kezdtem szuggerálni, olyannak tűnhettem mint aki arra vár, hogy egy személy belépjen azon és minden problémáját megoldja, de ez nem így történt. Elmélkedésem a telefonom szinte fülsüketítő csilingelése zavarta meg. Rápillantottam a képernyőre majd gyorsan felvettem.
-Igen?-hangom nem egészen olyannak hangzott mint emilyennek elképzeltem ezért megköszörültem torkom.
-Mi az, hogy igen?-nevetett a telefon túloldalán Ross.-Talán kellene valami indok arra miért hívom fel a menyasszonyom?-kérdésén akaratlanul is elmosolyodtam.
-Igazad van. Hogy vagy?-dőltem hátra az ágyon és a plafont kezdtem bámulni mintha csak valami érdekes lenne rajta.
-Elég szarul. Egyre jobban hiányzol.-becsuktam szemem és próbáltam elraktározni ezt a pillanatot mikor a szívem majd kiugrik a helyéről és ismét bebizonyosodik az a tény, hogy mennyire szeretem Rosst.
-Te is hiányzol.-szólaltam meg szinte suttogva.
-Furcsa a hangod. Van valami baj?-hangja aggódó és feszült volt.
-Dehogy, csak fáradt vagyok.-vágta rá azonnal a leghihetőbb választ ami eszembe jutott.
-Akkor jó. Most mennem kell, egyszerűen hihetetlen bénák az itteni munkások, mindig elszúrnak valamit a hangosításnál.-elnevettem magam azon, hogy mennyire maximalista és így több ezer kilométerről is szinte láttam magam előtt bosszankodó arcát.
-Vigyázz magadra.-kezdtem én a búcsúzkodást.
-Ezt inkább én mondhatnám neked.-röhögte el magát a telefonba.
-Beszéltél apával?-forgattam meg szemeim.
-Elmesélte Raina és a porszívó történetét.-nevetett még jobban.-Hogy tudsz még porszívózás közben is balesetet szenvedni?-ennyi kellett és már én is nevettem saját magamon.
-Befejeznéd az égetésem?-kérdeztem kínosan.
-Imádlak. Jó legyél és hívj ha tudsz! Szeretlek.
-Én is szeretlek. Szia.-köszöntem el és magam mellé ejtettem telefonom. Minden Rossal való beszélgetés után elragad magával egy furcsa érzés, ami órákig nem múlik el. Egyszerre vagyok szomorú a hiányától és boldog attól, hogy nem lát. Így nem is láthat....
-Bejöhetek?-nézett be apa az ajtón.
-Már félig bent vagy, minek kell ezt megkérdezni?-ültem fel és lesöpörtem kihullott hajszálaim az ágyneműről.
-Felteszek egy olyan kérdést amire azt szeretném, hogy őszintén válaszolj.-hirtelen levert a víz és éreztem egyre melegebb lesz. Rájött a dologra?-Meg haragszol ha elhívom hozzánk az egyik munkatársam?-nagyot sóhajtottam a megkönnyebbüléstől mire apa összehúzott szemöldökkel nézett rám.-Nőről van szó.-egészítette ki mondatát mire én néztem rá összehúzott szemöldökkel.
-Apa te más nővel találkozgatsz?-"háborodtam" fel. Szegény szülőm olyan fehér lett, hogy beleolvadt a mögötte lévő falba.-És nekem csak most mondod el?-enyhültek meg arcvonásaim és megöleltem.
-Jézusom, de megijedtem.-kapott szívéhez és viszonozta ölelésem.-Jól színészkedsz.-puszilt bele hajamba majd eltolt magától.-Hétre jönne, de...
-Főzök én.-vágta szavába mert tudtam mit szeretne.
-Gondolat olvasó lettél?-nézett rám összeszűkült szemekkel.
-Nem, csak ismerlek már egy ideje.-kacsintottam rá. Nevetve állt fel és hagyta el a szobát.

(két hét múlva)

-Nem látunk rohamos javulást, de némi változást igen.-nem igazán tudtam különösebb érzelmeket leolvasni orvosom arcáról.
-Ami azt jelenti, hogy?-értetlenkedtem, hisz nem erre a kijelentésre vártam két héten keresztül.
-Nem rosszindulatú, de még várnunk kell amíg eléri azt a stádiumot mikor komplikációk nélkül ki lehet venni.-idegesen hátra dőltem a székben és ujjaimat tördeltem.
-Meddig fog még hullani a hajam? Meddig jönnek még ilyen kisebb nagyobb rohamok?-kérdeztem feszülten.
-A hajhullás nagy részben a kemoterápia köszönhető, de a rohamok okát sajnos még nem tudjuk.-nem igazán nyugtatott meg az amit az orvos mondott, hisz semmi újat nem közölt velem.
-Köszönöm szépen.-álltam fel.
-Reméljük a legjobbakat.-kapott kezem után és mélyen a szemembe nézett.-Bízzon bennünk.
-Van más választásom?-nevettem fel kínosan és elhúztam kezem.-Viszlát.-léptem ki a rendelőből. Telefonom rezegni kezdett farzsebembe. Mosolyogva nyomtam meg a fogadás gombot.-Hát te?-szóltam bele.
-Itthon vagyunk.-Ross hangja ideges volt.
-Mi történt?-dermedtem le a parkoló közepén.-Ross itt vagy?
-Kérlek siess haza.-megijesztett az ahogyan Ross viselkedett.
-Mi történt?-kérdeztem sokkal indulatosabban mint az előbb.
-Nem hiszem el, hogy képes voltál előlem ezt eltitkolni.-óriási gombóc keletkezett a tokromban és a sírás fojtogatott. Kinyomtam a telefont és autómhoz futottam. Idegesen doboltam a kormányom miközben arra vártam, hogy az előttem álló kocsi végre kikanyarodjon az útból. Rohadtul nem érdekeltek a sebesség korlátozó táblák, csak minél hamarabb otthon akartam lenni. Próbáltam összeszedni gondolataim, hogy mit mondhatnék Rossnak sőt mindenkinek az egész családban. Könnyeim szinte megállás nélkül folytak és áztatták el pólómat. Becsaptam magam mögött a ház ajtót és egyenesen a szobámba rohantam. Abba belépve azonnal megpillantottam Ross-t aki a sarokban lévő babzsák fotelben ült összekuporodva, kezében a naplómmal.
-Én...
-Miért nem mondtad el?-vágott mondanivalómba.
-Megmagyarázom, hogy miért csak....
-Csak?-kiáltott fel.-Egyetlen egy nyomós érvet kérek arra, hogy miért nem mondtad el nekem.-akadt ki teljesen.
-Hogyan közöltem volna veled? Telefonon keresztül? Vagy e-mailben? Vagy még jobb twitterre kellett volna kiírnom?-ment fel bennem is a pumpa.
-Ennél minden sokkal jobb lett volna.-emelte fel naplómat és ledobta azt az ágyra.-Valaki tudja egyáltalán?-megráztam fejem mire hitetlenül nézett rám.-Még apád sem?-ismét megráztam fejem.-Mióta?-csuklott el hangja és szemeiben megjelentek az első könnycseppek.
-Egy ideje.-válaszoltam szűkszavúan.
-Minden mondj el.-utasított.
-Nem olvastad el? Minek mondanám el még egyszer?-értetlenkedtem és leültem a földre.
-A te szádból akarom hallani.-mondta összeszorított fogakkal. Pár perc csend után megadtam magam.
-Egy hónapja akkor jött rám az első rohamom.-kezdtem bele kicsit sem rövid monológomba.-Másnap elmentem egy orvoshoz és elmondtam a tüneteim, akkor még arra fogták, hogy kimerült vagyok és többet kellene pihennem. A rá következő hétre egy nap kétszer is rám tört ugyan az a roham és ekkor már tudtam, hogy valami nincs rendben.
-Akkor még itthon voltunk?-ült le mellém.
-Azon a héten mentetek el.-suttogtam.-Ismét elmentem az orvoshoz, aki abszolút nem értette mi történhetett velem. Írt fel új gyógyszereket sőt még étrendet is kidolgozott nekem, de nem változott semmi, ja de igen.-töröltem meg szemeim és lehúztam fejemről a kendőt.-Elkezdett hullani a hajam.-húztam el számat és eldobtam a szoba másik végébe a hajpántot.-Azóta semmi új tünet nem jött.-sóhajtottam nagyot és becsuktam szemeim egy pillanatra.-Nem azért nem mondtam el mert nem akartam, hanem mert egyszerűen....
-Féltél?-kérdése vagy inkább kijelentése meglepett. Talán magamnak sem mertem bevallani, de igen féltem, rohadtul féltem.
-Azt hiszem.-mondtam elhaló hangon.
-Megoldjuk.-csodálkozva néztem a mellettem ülő szőkére kinek könnyei szinte megállás nélkül csurogtak végig arcán.-Eljárok veled az összes hülye terápiára vagy kezelésre vagy mit tudom én hová.-kulcsolta össze kezeink, de nem nézett rám.-Csak higgy.-szorította meg kezem.

-Próbálok.-nyeltem nagyot.
-És ez már száz százalékig biztos?-emelte tekintetét rám.
-Igen. Rákos vagyok...

~ Egy szakasz lezárul....

Sziasztok! Nagyon sajnálom, hogy egy hónapja már az előző résznek, de ígérem, hogy most igyekszem a kövi résszel. Csak így kis érettségi előtt nagy tétel tanulások mennek ezért az időm is kevesebb lett egy-egy rész elkészítésére. Úgy gondoltam ideje egy szakaszt lezárni és egy újat megnyitni. Sok bonyodalom vár még a két főhősünkre.

-Még is honnan veszed ezt?-suttogott apa, miközben óvatosan kinyitotta szobám ajtaját.
-Mi lenne ha egyszer hinnél nekem?-követte őt Kate néni.
-Mi lenne ha hagynátok minket aludni?-ültem fel és dühösen megdörzsöltem szemeim.-Minek köszönhetem látogatásotokat?-tettem karba unottan kezem.
-Ne ess pánikba.-ült le elém apa.
-Marha jól kezded testvérem.-forgatta meg szemeit Kate és apát szinte lelökve az ágyról elfoglalta helyét.-Jeremy....
-Úr isten mi van azzal az idiótával?-"kiabáltam" halkan.
-Itt van.-sóhajtott apa én pedig majd elájultam.
-Mi az, hogy itt van?-estem kétségbe és azonnal talpra álltam.
-Egy fekete kocsi már órák óta itt áll előttünk...
-De ez még nem azt jelenti, hogy ő van odakinn.-akadtam ki, aminek köszönhetően Ross is felkelt.
-Baj van?-nézett ránk álmosan.
-Állítólag itt van Jeremy.-ültem vissza mellé, és idegesen tördeltem ujjaim.
-Ahhoz képest elég nyugodtak vagytok.-nézett ránk kikerekedett szemekkel Ross.
-Ez megnyugtat.-húzott elő Kate egy fegyvert és ledobta mellém.-Örülnék neki ha ez nálad lenne.-hitetlenkedve néztem, hol a veszélyes tárgyat, hol a veszélyes nagynénimet.
-Most ugye csak szórakoztok?-rémült meg Ross.
-Ennyit a hősies férfiakról.-forgatta meg Kate szemeit és felállt.-Jobb lenne ha a szöszi haza menne.-mutatott Rossr-ra aki értetlenül fordult felém.
-Lehet, hogy megijedek egy fegyver láttán, de annyira nem vagyok beszarva, hogy itt hagyjam a barátnőm.-magyarázott háborodottan. Csend települt ránk, amikor hangos matatást hallottunk a földszintről.
-Ennek sosem lesz vége?-sírtam el magam és felkaptam egy mellettem heverő pulcsit.-Add ide azt a vackot.-mutattam a pisztolyra amit nénikém mosolyogva nyújtott át nekem.-Kissé ijesztő vagy, ugye tudod?-utaltam széles vigyorára.
-Tudja.-szólalt meg apa és az ablakhoz lépett.-Nyitva van a kocsi ajtaja.-mondta idegesen.
-Én lemegyek, ti pedig hívjátok a rendőröket.-dobta hozzám telefonját Ross.
-Állj már le.-ragadta meg karját apa.-Lemész és megöleted magad? Azzal tényleg sokat segítenél.
-Akkor nem megyek le.-jött oda hozzám.-De a rendőröket hívni kellene.-beleegyezően bólintottam, mire apa megragadta az ágyon lévő készüléket és bement a fürdőmbe.
-Ez olyan hihetetlen.-néztem meredten magam elé.
-Ma vége lesz.-ment az ajtóhoz Kate.
-Mit akarsz csinálni?-értetlenkedett Ross.
-Tudod kit fog baszogatni ez a kis féreg.-komolyan féltem nénikémtől. Láttam szemeiben az eltökéltséget és tudtam ilyenkor mire képes.
-Kate most nem vagy szolgálatban.-mondtam halkan.
-Ha nincs rajtam az egyenruha már nem is vagyok rendőr?-fordult felém csodálkozva, majd kiment a szobából.
-Rendőr?-kérdezte Ross meglepődve.
-Szerinted a papírboltban vette a fegyvereket?-szöszikém kissé összébb húzta magát és leült mellém.
-Ha ezt túléljük esküszöm el veszlek feleségül.-fogta meg kezem.
-Ha ezt túléljük még gyereket is szülök neked.-nevettem fel kínomban mikor apa kilépett a fürdőből.
-Megmondtam nekik, hogy ne szirénázva jöjjenek végig az utcákon mert akkor tuti meglép. És ki fog kinek gyereket szülni?-húzta össze szemöldökét.
-Apa mindig azt hallod meg amit nem kellene.-mondatomra mindenki nevetni kezdett mikor lövést hallottunk.-Ne!-pattantam fel és leszaladtam a földszintre.
-Raina!-futott utánam Ross.
-Kate!-rohantam oda földön fekvő nénémhez.-Minden rendben jön.-szorítottam meg kezét.-Ígérem minden rendbe jön.-sírtam el magam és kétségbeesetten Ross-ra néztem aki éppen apát ölelgette.

(másnap)

Órák óta a kórházban ülünk, de még senki nem mondott egy árva szót sem nénikém állapotáról. Apa miatt már kétszer kellett újra tölteni a kávé autómatát.
-Ross menj haza.-simítottan végig combján mire kinyitotta szemeit.-Menj haza és aludd ki magad.-mosolyogtam rá biztatóan.
-Nem vagyok fáradt.
-Csak hétszer aludtál el a vállamon.-néztem rá komolyan, de nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el.
-Nem lenne túl biztonságos dolog haza mennetek.-lépett elénk apa.-Jeremyt még nem találták meg, ami azt jelenti, hogy jelenleg itt vagytok a legnagyobb biztonságban.-apunak igaza volt.
-Én itt maradok ha tetszik ha nem.-szólalt meg Ross.
-Nem szívesen mondom, de bírlak.-ült le mellé apa.

(két óra múlva)

-Raina.-simogatta meg arcom apa.-Hazamehettek.-puszilta meg homlokom.
-Ezt, hogy érted?-értetlenkedtem.
-Jeremy, Jeremy meghalt.-tágra nyílt szemekkel néztem apára. Egy hang sem jött ki a torkomon. Talán ilyen mikor az ember sokkot kap?
-Meghalt?-nyeltem nagyot.
-Úgy látszik Kate jól tud célozni. A főút mellett találták meg.-könnyek szöktem a szemembe és hangosan felsírtam.
-Úgy sajnálom.-ölelt meg, de ez sem segített rajtam.
-Vége mindennek?-apu kis mosollyal arcán bólintott egyet, majd Rosst erősen vállba ütötte.
-Vidd haza a lányom.-utasította.
-De hát nem azt mondtad, hogy....
-Jeremy meghalt.-szakítottam félbe.
-Raian én úgy...
-Nem kell, mert legbelül örülök neki.-fordultam felé és egy halvány mosollyal nyugtáztam véleményem.

(otthon)

-Tehát akkor szülsz nekem egy gyereket?-csukta be mögöttem Ross az ajtót és leült a kanapéra.
-Tehát akkor elveszel feleségül?-csókoltam meg.
-Te tényleg hozzám jönnél?-csodálkozott mire én mellbe vágtam.
-Igen.
-És ha most azonnal kérném meg a kezed?-Ross viselkedése kissé furcsa lett. Izzadt és idegesen a zsebeiben kutakodott.-Raina én nem akarlak megijeszteni ezzel az egésszel.-mikor megláttam tenyerében a kis gyűrűt még a lélegzetem is elállt. Azt hittem csak viccnek szánta azt amit mondott.-Raina Wods hozzám jössz feleségül?
-Te még egy lány kezét sem tudod megkérni?-szólalt meg Mark a hátam mögül. Lassan megfordultam és az egész Lynch család előttem állt.-Le térdelni luxus?- folytatta Mark mire Ross mosolyogva térde ereszkedett majd vett egy nagy levegőt.-Raina Wods hozzám jössz feleségül?
-Előtte egy kérdés. Honnan jutott ez eszedbe?
-Kate nénéd sokat segített. De most közölnéd velem kérdésemre válaszod, mert elég kényelmetlen farmerban térdelni.-nyavalygott.
-Hát nem tudom.-tettem karba kezeim.-Stormie?-fordultam anyósom felé.
-Ne kínozd már.-nevetett fel. Ross felé fordultam.
-Igen.-suttogtam. Remegő kezekkel húzta fel ujjamra a kis ékszert majd felállt és megcsókolt.
-De ugye nem holnap lesz az esküvő?-apa kérdése hallatán mind ketten felnevettünk és megráztuk fejünket.
-Ryland!-kiáltotta el magát Rydel. Ryland a hifihez lépett majd elindított egy ismerős számot.

~ Every end is a new beginning 2/6. RÉSZ

Sziasztok! Remélem tetszeni fog ez a rész nektek :) És abban is reménykedem, hogy értettétek az utolsó sorokat! Jó szórakozást...


Kómásan vánszorogtam le a konyhába kávéért annak reményében, hogy az majd felébreszt egy kicsit.
-Miért vagy fent már ilyen korán?-apa hangja kissé megrémített, így bosszúsan fordultam hátra.
-Miért van az, hogy te mindig a semmiből bukkansz elő és ezt kihasználva szívrohamot hozol rám?-förmedtem rá, miközben a hűtőhöz mentem.-Apa te egy hadseregnek vásároltál be tegnap?-néztem csodálkozva a kajától roskadozó frigót.
-Mostanában sokat eszem.-magyarázkodott.
-Jah látom rajtad.-vettem ki a tejet.
-Arra célzol, hogy kövér vagyok?-hangja pár oktávval feljebb csúszott.
-Nem célzok, hanem utalok.-kacsintottam rá.-Na szép napot.-indultam el felfelé a lépcsőn.
-Ne aludj sokáig!-kiáltott utánam, de én mintha meg sem hallottam volna bementem a szobámba. Bögrémet letettem az éjjeli szekrényre és bezuhantam az ágyba.-Ahj ne már.-sóhajtottam nagyot mikor megláttam, hogy telefonom az íróasztalomon hever, ami túl messze volt tőlem.
-Raina!-kiáltotta egy ismeretlen még is ismerős hangú nő a nevem, de az biztos, hogy nem Rydel és még biztosabb, hogy nem Stormie.-Raina az anyukádat már!-mérgemben szinte letéptem magamról a takarót és az ablakhoz trappoltam.
-Mi van már?-üvöltöttem a semmibe, mivel senkit nem láttam az udvaron.
-Balra te idióta!-balra fordítottam fejem és akkor megláttam őt, őt akire egyáltalán nem számítottam.-Beengedsz vagy itt aludjak?-dőlt a kapunak. Mint akit vasvillával üldöznek, úgy szaladtam le a földszintre majd az ajtót szinte tokjából kitépve rohantam a kapuhoz.
-Mi a francot keresel te itt?-öleltem meg ezer éve nem látott nagynénimet.
-Ez aztán a szívélyes fogadtatás.-nevette el magát.-Hol van az a nagyfejű apád?-fogta meg táskáját és elindult a ház felé.
-Nem tudom.-mentem utána.-De Kate néni te mit keresel itt?-teljesen le voltam sokkolva, még csak abban sem voltam eddig biztos, hogy tudja Los Angelesbe költöztünk.
-A drága öcsikém, úgy gondolta pár napig el tud szállásolni egy épp a leánybúcsújára készülő nőt.-emelte fel kezét.
-Úr isten!-sikítottam és jó szorosan megöleltem.-Gratulálok.-ugrándoztam örömömben.
-Na látom megtudtad a nagy hírt.-jelent meg apa is aki azonnal üdvözölte rég nem látott testvérét.
-Össze vesztél a borotvával?-simította végig nagynénim apa arcát.
-Na még csak öt perce van itt és már engem kritizál.-forgatta meg apu szemeit, majd elvette Kate-től táskáját és fel ment az emeletre.
-Szép kis ház.-nézett körbe nénikém.
-Ugye?-reagáltam miközben a hatalmas gyémánt berakásos eljegyzési gyűrűjét bámultam.-Nekem is kell egy ilyen.-ámuldoztam.
-Én is sokat vártam rá.-nevetett fel és leült a kanapéra.-De mesélj, hogy vagy? Apád mindent elmondott és alig hittem a füleimnek.-lehajtott fejjel, helyet foglaltam előtte és ujjaimat tördelve gondolkoztam azon vajon mit mondhatnék.-Nem kell elmondanod ha nem akarod.
-Hála a jó égnek.-dőltem hátra megkönnyebbülten.-De azt nem mondta, hogy van barátom.-vigyorogtam mint a vadalma.
-Hogy mid?-kiáltott fel és szája elé kapta kezét.-Ki az, hogy hívják? De a legfontosabb van pénze?-ez az a Kate néni akit én megismertem.
-Ross-nak hívják és veled ellentétben engem nem érdekel van-e pénze vagy sem.-olyan boldog voltam, hogy valakinek végre beszélhetek Ross-ról.
-Na és, hogy néz ki?-érdeklődött tovább.
-Szőke hajú, magas, izmos, barna szemű....
-Nem tán a szomszédról beszélgettek?-ült le mellém apa és átkarolt.
-Szomszéd?-csodálkozott Kate.
-Igen.-válaszoltam.
-Még mindig jó apa grillsütője?-nézett szülőmre.
-Minek az?-értetlenkedtem.
-Meg akarom ismerni a kis barátodat.

(Pár órával később)

Kínos csend uralkodott az asztalnál már percek óta.
-Na és Ross mivel foglalkozol?-ivott bele borába Kate.
-Zenész és színész vagyok.-felelt Ross félénken.
-Jaj nem kell tőlem félni.-csattant fel Kate.-Én nem az anyja vagyok.-mosolygott rá Rossra, aki mintha egy hatalmas tehertől szabadult volna meg kiegyenesedett és rám nézett.
-Itt alszol ma fiam?-nézett apa órájára majd Ross-ra.
-Nem akarok én zavarni.-vakarta meg tarkóját a szöszi.
-Kérlek.-suttogtam neki és megfogtam az asztal alatt kezét.
-Rendben.-nézett apára, aki bólintott egyet és a lépcső felé mutatott jelezve, hogy mehetünk.
-Én inkább segítenék.-szedtem össze a tányérokat, de apa lefogta karom.
-Itt van Kate.-nézett nővérére.
-Na ezt még visszakapod.-vette ki kezemből Kate a tányért és biztatóan rám vigyorgott.-Megverem apádat.-tátogta és a mosogatóhoz lépett. Nevetve felmentünk szobámba ahol fáradtan az ágyra dőltünk.
-Bírom a nagynénikédet.-röhögött fel Ross és mellkasára húzott.
-Jót tett neki a szerelem.-állapítottam meg.
-Nekem is.-mondta, mire tekintetem rá emeltem.
-Ezt eddig még nem is mondtad.
-Kérdezted?-tárta szét kezeit, de én csak vállába ütöttem.-Szeretlek.-csókolt meg majd, magunkra húzta a takarót.-A te telefonod rezeg?-emelte fel fejét és szétnézett a szobába.
-Biztosan, de nem érdekel túlságosan.-nyomtam vissza az ágyba és lehunytam szemeim.

Raina telefonján:

Új üzenet (ismeretlen szám): Gilbert vagyok és nagyon nagy gáz van....tűnjetek el minél hamarabb a házatokból Jeremy oda tart....


Kate és Raina: